Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Eső után köpönyeg, de az esőt utáljuk

2009.02.04

Az én vőlegényem

Mit bánom én, ha utcasarkok mocska,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, béna,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Elfeslett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Gondolkoztam. Megint az volt a baj, hogy lusta voltam. Mindig lusta vagyok. Erről jó volna leszokni végre.

Akit nem hagynak

Megjöttem betegen,
Meghalni eljöttem,
De félek, utolérnek,
S meghalni nem hagynak
Már soha.

Ehhez csak annyit, hogy nagyon fáradt és álmos voltam. (És ha a YouTube nem fagyott volna le most, tudnék Álmatlan dalt hallgatni.)

Robogó vonaton, derűs vasárnapon
érkeznék ide én, a kabát könnyedén
átvetve karomon,
úgy mint
mint egy idegen, egy olyan fürdőhelyen,
ahol még sohasem, sohasem járt ilyen
utazó, nagybeteg
idegen,
lehúzva szememig, kalapom szememig,
fekete kalapom karimája alól
betegen bámulna
szemem.
Hársfák alatt, szép hársfák alatt,
botommal könnyedén lenyakaznék én egy virágot
s azt mondanám:
mi ez?
Az eső most nekikezd, s én azt kérdezném, hogy mi ez,
hiszen még sohasem jártam én egy ilyen
nagy, kihalt
fürdőhelyen,
fák alatt,
ennyi hárs alatt.
Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék s a karomon kabát
ez elhagyott fürdőhelyen.

Akkor szeretnék megállni ott,
kinek nincs apja, anyja, nincs köze,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek karima alól néz ki szeme.

Akkor szeretnék megállni ott,
kinek kezdete sincs és végzete sincs,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek kezdete, végzete sincs.

Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék, túl nincsen tovább,
nincsen több végzetem.

Szememre csúszott fekete kalap,
a küszöbön túl már nem magyar vagyok,
se vak ügetés, se eltévedt lovas,
csak látok és tapasztalok.

/Cseh Tamás: Ady utolsó fényképe/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.